Hetedik órában az elsősökkel az udvaron játszottunk, amikor a labda átesett a kerítésen, az utcára. A zárt iskolaudvarról nehéz kijutni, ezért először azzal próbálkoztunk, hogy megszólítjuk az arra járókat, dobják nekünk vissza. Ez egy viszonylag kis utca, kevés forgalommal, így várnunk kellett, amíg az első és a második megszólítható ember arra jött, mind figyelmen kívül hagyva a gyerekek vágyakozó kiáltásait, amibe én is beletársultam. Végül a harmadik, egy középkorú bácsi hajlandó volt megtenni azt a három extra lépést és visszadobta nekünk a labdát. A gyerekek szépen megköszönték, az egyikük még azt is kiáltotta neki, hogy "Isten áldja meg érte!" a bácsi pedig kedvesen jó játékot kívánt, és hogy vigyázzanak ezentúl, nehogy még egyszer előforduljon. Aztán az egyik kisfiú megszólalt mellettem: - Ez teljesen olyan volt, mint az Irgalmas Szamaritánus története. Ott is, csak a harmadik ember segített a bajbajutott társának. Egy darabig még beszélgettünk a gyerekekkel arról, hogyha felnőnek, majd ne felejtsék el, hogy ők is voltak gyerekek, és dobják vissza a labdát az udvarra, ha szépen kérik. Hazafelé jövet is ez a kis történet járt a fejemben, amikor megpróbáltam átkelni a zebrán. Két BMW nem állt meg (nem vagyok sztereotipizáló alkat, de tényleg sosem szoktak megállni), csak a harmadik autó, egy régi Renault. Remélem, gyerekek, hogy sikerült nektek megtanítanom legalább annyit, hogyha felnőttök, és BMW-tek lesz, ne legyetek ilyenek, ne vesszen ki belőletek az emberi hajlam a kedvességre, jóságra és néhány jó szóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése